Minden más sötétség Máig is emlékszem az izgalmas pillanatokra, amikor tavaly ősszel először pásztázta végig, és itta be szemem a Kairói Múzeum ókori kincseit bemutató kiállítás főszereplőinek sorát, a washingtoni Nemzeti Művészeti Galériában. Leírhatatlan hatást keltettek a méltóságot, tekintélyt, sőt mindenhatóságot sugárzó szoboralakok - fáraók és istenek –, nyugodt messzerévedésükben is a megvilágosodás magasztosságát tükröző arckifejezéssel - ha nem az örökkévalóságét. Empiria Magazin - Kuliffay Hanna írása CSAK AZ EURÓPAIAK TÖRTÉNELME LÉTEZIK AFRIKÁBAN   MINDEN MÁS SÖTÉTSÉG   Mielőtt egyenként végiglátogattam volna őket, átfutott szemem a jellegzetes vonásokon, komplexiókon és arányokon, az ornamentális hajviseleteken és fétis-fejdíszeken. Próbáltam megfogalmazni azt az első döntő benyomást, a felismerés ama felvillanyozó pillanatát, amely később esetleg jelentőségét veszthette volna a bonyolult mitológia, és hisztorizmus nyomon követése során, vagy épp beleveszhetett volna a lenyűgöző részletek csodálatába. Körbesétálva fontolgattam magamban a szavakat, amik végig ott tülekedtek az agyamban: ez annyira nyilvánvalóan afrikai kultúra, afrikai uralkodókkal és afrikai istenekkel, csak akik szánt szándékkel nem akarták észrevenni, akik puszta elfogultságból még maguknak se voltak hajlandók bevallani, ítélhették másnak. Talán hihetetlennek tűnik, de két kontinensen is akadtak ilyenek az akadémia mélyen tisztelt világában. A német gondolkodó, G. W. Hegel például A történelem filozófiája című, 1854-ben megjelent munkájában azt írta: „Afrika történelem nélküli földrész; nem mutat se változást, se fejlődést, és bármi is történt ott, az mind Ázsia és Európa világába tartozik.” Az ott élőkről se volt ignoránsabb és elfogulatlanabb véleménye, mikor azt állította, “semmi megközelítőleg emberi sincs a Néger karakterben. A (szellemi) állapotuk képtelen akár fejlődésre, akár a tudás elsajátítására. Mindig olyanok voltak, amilyennek ma látjuk őket.” A nagyra tartott skót filozófus és történész, David Hume szerint a fekete afrikaiak világában „nincs ügyes iparos, nincs művészet, nincsenek tudományok”. Nyilván nincs más, mint alantas vegetáció. De hogy ne csak a messzi múlt miatt kelljen szégyenkeznünk, íme a közelmúlt előítéleteinek két illusztris példája: „Jelenleg nincs olyan, hogy afrikai történelem,” nyilatkozta 1961-ben az Oxford Egyetem államilag kinevezett professzora, Hugh Trevor Roper. „Csupán az európaiak történelme létezik Afrikában. Minden más sötétség.” Egy évvel később az amerikai Henry E. Garrett professzor, a Columbia Egyetem pszichológiai tanszékvezetője pedig azt jelentette ki: „Nem számít, milyen alacsonyan van (gazdasági és társadalmi értelemben véve) egy amerikai fehér ember, az ősei építették Európa civilizációját. Ugyanígy nem számít, milyen magasra jut (szintén gazdasági és társadalmi téren) egy néger, az ősei (és a fajtájabeliek még most is) csak barbárok egy afrikai dzsungelben.” (Garrett zárójelezése, K. H.) Egyféleképp mondható Afrika a sötétség országának: ha minden fénylő csillagát megtagadják tőle. És egyféleképp mondható barbárnak: ha kimagasló kultúrcentrumait, mindenekelőtt Egyiptomot, de Núbiát is (a mai Szudán és Etiópia) kávébarna, vörösbarna és fekete lakosságával együtt tiszteletbeli európainak minősítik -- és tejfehérnek. Ha évezredes kulturális örökségét, tudományát és teológiáját kitartóan Kis-Ázsiából vagy a Közel-Keletről származtatják, annak ellenére, hogy a Nílus völgyi ábrázolások és legrégibb falba vésett dokumentumok szerint a havas ormú Hold-hegy lábától származó „civilizáló-isten", Hórusz a Kék- és Fehér Nílus találkozásának környékéről hajózott le a deltához. Az európaivá nyilvánítás érdekében egyesek továbbra is kótyagos fantasztának mondják azt a Hérodotoszt, aki személyes látogatása után feketének és gyapjas hajúnak írta le az egyiptomiakat és délről kisugárzónak az egyiptomi civilizációt. Egyeseknek az se számít, hogy jól konzervált múmiák modernkori anatómiai-biokémiai-genetikai vizsgálatai, az ókori művészek számtalan művészi teljesítményű ábrázolása, és az egyiptológia számos szakemberének véleménye utólag a „történetírás atyját” igazolják. Néha a betűk és elméletek kritikátlan elfogadása, a tradicionális értékítélet helyett érdemesebb nyitott szemmel rácsodálkozni a felkínált valóságra, ahogy a klasszikus kor nagyjai tették. Apró, mindennapos, külsődleges, talán jelentéktelen de jellegzetes dolgokat összevetve kifürkészni az árnyalt és dimenzionált realitást. Nem túlértékelve, de alá se becsülve a felszínt, a látszatot. Erre tárt kaput A hallhatatlanság keresése címmel a túlvilágra való készülődés témakörére alapozott időszakos kiállítás Washingtonban, amely a menyországba vivő út titkai, kapcsolódó hiedelmek, és ősi temetkezési szokások bemutatásának céljával eddig a legnagyobb egyiptomi kollekciót utaztatta az Államokba, - közte olyan kincseket is, amelyek eddig múzeumi raktárakban rostokoltak. A téma kapcsán szarkofágok, halotti maszkok, státusz szimbólumok, bűvös talizmánok és III. Thotmesz sírkamrájának pontos replikációja mellett a végső nagy útra induló fáraók, arisztokrata udvaroncok, magasrangú hivatalnokok és ügyintézők szobrai is felsorakoztak, akárcsak a túlvilágon rájuk váró isteneké és istennőké, akikkel a megmérettetés után az arra érdemesek örökre egyesültek. A bibliai állítás szöges ellentéteként, miszerint Isten a saját képmására teremtette a férfiembert, minden kultúra a maga vonásaival és faji jellegével ruházza fel isteneit. Az ókori egyiptomiak, akik a masztabák és piramisok falfestményein és reliefjein a szomszédos afrikai népekhez hasonlónak ábrázolták magukat, ennek megfelelően fekete és kávébarna isteneket imádtak, jellegzetes afro hajjal és komplexióval, (bőr, szem és haj együttesen öröklődő színezete) tömpe (ritkán kampós) orral, vastag ajkakkal, sokszor prognatikus (előreugró) állkapoccsal. A Nílus völgyi népek és etnikumok faji azonosulásának egyik jelentős bizonyítéka, hogy a híres délről származó núbiai eredetű uralkodó családok fáraói közül az egyiptomiak nem egyet istenné avattak – sőt, még a királynők közül is, mint a XVIII. dinasztia köztiszteletnek örvendő alakját, Teje (Tiye) királynőt, III. Amenhotep főfeleségét,Tutanhamon nagyanyját és II. Ramszesz „nagy királyi feleségét”, az ébenfekete Nefertári királynőt. Az ősi Afrikát jellemző matriarchalizmus maradványaként a núbiai, és egyiptomi királyi hercegnőknek fontos politikai szerepe volt a társadalomban -- többek között az egyházak befolyásolása, sőt kontrollálása érdekében a fáraó lánya volt Amon (Amen, Amun) isten „hitvese”, illetve főpapnője. A washingtoni kiállítás egyik leghatásosabb és legmasszívabb darabja volt a kusita (kushita) származású (észak-szudáni) egyiptomi fáraó, I. Psamtik lánya, Nitocris vörösgránit szarkofágja, aki elődjétől, a szintén kusita hercegnőtől, II. Shepenwettől örökölte az „Amon hitvese” pozíciót. A faji azonosulás másik bizonyítéka, hogy a Nílus menti királyságok egymás isteneinek is hódoltak. Az egyiptomi és núbiai vallási szinkretizmus révén a mindenható Amon isten a XXV. dinasztia idején a kusiták főistenévé lépett elő, - bár a személyéhez kapcsolódó teológia (részben a vallási szertartások is) bizonyos mértékben eltért az egyiptomitól. A Jebel Barkalban Amonnak épített hatalmas templomot ugyan a hódítóként érkező III.Thutmose építette, de később az ambíciózus kushita Taharka fáraó renoválta és bővítette, amellett, hogy új Amon szentélyeket építtetett Kawában, Sanamban és Tabóban. A másik núbiai és egyiptomi pantheonban egyként helyet foglaló isteni személy Ízisz volt, akit délen „Kus úrnője" címen tiszteltek. Az istennő számos ábrázoláson az íjat és nyilat tartó kusita isten, „A hatalom nagyja" címet viselő Apedemak párjaként jelent meg, sőt egy szentháromság is ismeretes (valószínűleg ez volt az eredeti) Apademak, Ízisz (Hathor) és Hórusz összekapcsolásával. Ugyanakkor a délről származó oroszlán istenek közül Mahas, aki Apedemak egyik megnyilvánulásának számított, nagy népszerűségre tett szert Egyiptomban, akárcsak a „félelem úrnője", jó és rossz szerencse hozója, (a washingtoni kiállítás egyik dísze) Szahmet istennő. A fentieken kívül a háborúk istene, Tetun, akit a Piramis szövegek is megemlítenek, az újjászületés reményét hirdető Ptah-Seker, a „Ta-sti régense" cím tulajdonosa Aahes, és a Puntból (mai Szomália) származó rondácska pigmeus, Bes az egyiptomi panteonban is helyet kaptak. Mi több, Egyiptomban az Elephantine-tól délre épült Kalabsha templom a núbiai Mandulisz istennek volt dedikálva, ahol Amon-Ré, Ozirisz és Ízisz tiszteletére csak a mellékszentélyekben áldozhattak a hívek. Nemcsak az istenek, de Egyiptom piramisépítő fáraói is délről származtak. Az első és második dinasztia fekete fáraói pedig az Abydos környéki Thisből valók voltak. Az V. dinasztia tagjai még délebbről, Elephantine-ből. A piramisépítő testvérek, Sanakhte és Dzsószer, valamint Khufu (Keopsz), Menkaure (Mycerinus), Userkaf, Huni, de a Mentuhotepek vagy éppen az Amenemhetek is az ősi ábrázolások szerint annyira látszanak európainak, mint mondjuk Harry Belafonte vagy Denzel Washington. A birodalomépítő XVIII. dinasztia -- I., II. és III. Amenhotep, az egy isten hívő Akhenaten, (IV. Amenhotep), vagy a hadvezérből fáraóvá lett pátriárka, Ay -- aligha emlékeztetne valakit is Pesten, mondjuk a MÁV szimfónikusok vonósaira. Ernest A. Wallis Budge 1893-ban megjelent, nagy szakmai hozzáértéssel és széles körű dokumentációra alapozott könyve szerint, Bálványtól Istenig az Ősi Egyiptomban, a XXIV, XXV. és XXVI. dinasztia 15 fáraója egyöntetűen etiópiai származású volt. Martin Bernal professzor az I., a XI., XII., és XVIII. dinasztiákat emelte ki, mint genetikailag egyezőeket a núbiai népekkel -- nyilván a szakmában általánosan núbiainak/kushitának elismerteken kívül. A legmodernebb, több szempontot összevető kutatási eredményekre hivatkozva az egyiptológus Frank Yurco 1989-ben tömören úgy foglalta össze: „Az egyiptomi múmiák és csontvázak afrikainak bizonyulnak.” Hollywood szerint viszont az ókori Egyiptomban mindenki vanília színű európai volt, és csak a rabszolgák voltak feketék -- annak ellenére, hogy a halotti kultusz következtében virágzó képzőművészet számtalan példával szolgál az ártatlannak nehezen ítélhető sematizmus cáfolatára. Valójában tagadhatatlannak tűnik a tendencia az egyiptomi kultúra déli gyökereinek és jelentőségének elhallgatására még mindennapi gyakorlati esetekben is. Tavaly egy archeológiai szaklap szerint „tiszta véletlenül” egy közel 3000 éves, mesterien megmunkált granodiodorit remekműre bukkantak a southamptoni múzeum pincéjében, a kurátorok biciklijei és sáros kalucsnijai között. Majdnem egy évszázada rostokolt odalenn a (valószínűleg Taharkát megjelenítő) szobor, amely egy fiatal, hatalmának és isteni voltának teljes tudatában lévő fekete fáraót ábrázolt. A múzeumbeliek szerint a milliókat érő szobor soha nem lett katalogizálva, de valószínűleg 1912-ben, a múzeum nyitásakor adományozta valaki az akkor induló egyiptomi gyűjtemény számára. Sokatmondóan ironikus, hogy még ellopásra se méltatta senki. Afro-amerikai publicisták többször is felvetették, a kiállítások és az ismeretterjesztő irodalom nyilvánosság elé tárt régészeti anyaga elfogultan „szelektív” a Nílus völgyi kultúrát illetően, ugyanakkor Szudán és Etiópia régészeti kutatásaira lehetetlen akár szubvenciót akár alapítványi keretet szerezni. A hódításai és ország építése során rendkívüli irányító-, és szervezőkészséget bizonyító „tipikus negroid” fáraó, Taharka temetkezési helyét már évekkel ezelőtt se igen lehetett megtalálni: visszavette a természet. Az akadémiai rasszizmus egyik példája a következő: az egyiptomiak egyenrangúnak tekintették a núbiai és a kis-ázsiai vagy közel-keleti uralkodókat és hivatalos dokumentumokban egyformán a heka vagy ver néven említették őket. Az európai fordításokban viszont a közel-keletiekre vonatkozó két megnevezést királynak vagy uralkodónak fordítják, míg a Núbiaiakra vonatkozót törzsfőnöknek. Míg a „fehér" filozófusok, antropológusok, régészek, muzeológusok – figyelemre se méltatva a bronzkori Núbia fejlett kerma kultúráját, erődítményekkel körülvett városait vagy a későbbi virágzó napatani és mereotik kultúrákat, (az önálló mereotik írásról nem is beszélve) -- a saját lenézésüket próbálják áttestálni az egyiptomiakra, addig a núbiai kultúrával tudományosan foglalkozó David O’Connor azt írta: Mind a núbiai világszemlélet, mind a kulturális kifejezési módozatok egyedülállóak voltak a maguk nemében, még akkor is, mikor az egyiptomi művészet, nyelv és különböző koncepciók a núbiai kultúra részévé váltak. Mi több az idők folyamán Núbia nem függvénye volt Egyiptomnak, hanem riválisa, mikor a két hatalom folyamatos versengést folytatott bizonyos területekért és kereskedelmi útvonalakért. Végső célként persze a fáraók és az istenek aranyáért. Egyiptom a saját érdekeinek megfelelően igyekezett igájába hajtani és kizsákmányolni Núbiát, de (a háborús propaganda céloktól eltekintve) nem vetette meg a népeit, civilizációját és soha nem tagadta meg közös isteneiket. Talán mindennél többet mond, hogy az egyiptomi terminológia amely a királyi származást jelöli etimológiailag azt jelenti, az ember, „aki délről jön”, vagyis „a dél fia". „Az egyiptomiak mindig a dél felé orientálódnak, Afrika szíve felé, az eredetük felé, az ősök földje felé, az Istenek birodalma felé, úgy, ahogy a muzulmánok Mekka felé.” Figyelmet érdemel, hogy az ázsiai megszállókat kiűző XXV. vagy Napatan dinasztia Núbiából származó királyai nem számítottak idegen hódítóknak az egyiptomiak szemében. Legalább is ez olvasható ki az asszír elnyomás alatt élő Delta vidéki királyok Taharkának küldött segítségért folyamodó kérelméből: „Legyen béke köztünk és jussunk közös megértésre; osszuk fel egymás között az országot, hogy semmilyen külföldi ne uralkodjon felettünk.” Ez az ajánlat annak bizonyítéka, ha egymás között marakodtak is a hatalomért, a külső, líbiai vagy asszír veszélyt tartották komolyabbnak. A független Núbia a történelem során számos alkalommal adott katonai asszisztenciát a fáraóknak, és rendszeresen núbiai hadtestek szolgáltak a fáraók felfedező és hódító háborúiban. A déli rokon és jó szomszéd több alkalommal menedéket nyújtott az idegenek által megszállt Egyiptomból menekülőknek, vagy a kegyvesztett száműzötteknek, a fáraók kolonizációja idején pedig az egyiptomiak nagy számban telepedtek le és integrálódtak Núbiában. Elismerik vagy nem a délt csökönyösen lenéző eurocentristák, de megkönnyítette az integrációt, hogy ismerős kulturális közegbe kerültek, sokszor még jobb anyagi körülmények közé is. Hérodotosz írja, hogy mikor az egyiptomiak nem fizettek az Elephantine-ben állomásozó csapataiknak, azok egyszerűen átálltak az etióp hadseregbe azokban az időkben, mikor Etiópia egy fajta el doradói hírnévnek örvendett. Idővel az is bekövetkezett, hogy a kushita napatani uralkodók annektálták Dél-Egyiptomot, (i.e. 750-ben) és öt évvel később a delta vidékét is. Mivel ugyanakkor a történelem során mindig független Dél-Núbiát is kontrollálták, így a két ország történelme során a mindenkori legnagyobb egyesített egyiptomi államot hoztak létre, amely száz évig virágzott és tartotta vissza a kis-ázsiai betolakodókat. Az ír származású Egyiptomot járt és jól ismerő tudósprofesszor William Macquitty szakmai igényű könyvében, Island of Isis fényképfelvételekre támaszkodva hívta fel a figyelmet a Memphisz templom faragott Nagy Ramszesz szobrának arcéle és vonásai, valamint egy mai núbiai férfi fényképének szembetűnő hasonlatosságára. Bárminemű konklúzió levonásától óvakodva azonban -- talán a politikai korrektség moderáló hatásának következtében -- nem fűzött hozzá kommentárt. A washingtoni kiállítás egyik legcsodáltabb darabja volt a Khonsu szarkofág, amelyen a múmia fejénél Selket és Neith istennők, míg a lábánál Nephthys és Ízisz istennők vigyázzák a fáraó eminens szolgájának örök álmát. A karcsú, kávébarna, az afrikai nőket egyként jellemző sűrű hajú istennők áldásában és oltalmazó készségébe vetett hit évezredeken keresztül megkönnyítette a végső útra készülődők szívét. Közülük Ízisz, az ébenfekete Ozirisz testvér-felesége megkülönböztetett tiszteletet, és népszerűséget élvezett az egymást követő korszakok során, mivel az apáról fiúra szálló uralkodói hatalom közvetítőjeként az ősi afrikai öröklődés-jog szimbólumának is tekintették.