Táncosnők és énekesnők helyzete a mai, egyiptomi társadalomban Táncosnők és énekesnők helyzete a mai, egyiptomi társadalomban A közel-keleti ember életében kulcsszerepet tölt be a zene és a tánc. Nincs olyan családi ünnep, amelyre ne hívnának zenészeket, táncosokat. Mégis miért van az, hogy a közgondolkodásban gyakran negatív előítéletek tapadnak a szórakoztatóiparban dolgozókhoz? Ez a kérdés volt a kiindulópontja a holland szociál-antropológusnő, Karin van Nieuwkerk vizsgálódásainak... A közel-keleti ember életében kulcsszerepet tölt be a zene és a tánc. Nincs olyan családi ünnep, amelyre ne hívnának zenészeket, táncosokat. Mégis miért van az, hogy a közgondolkodásban gyakran negatív előítéletek tapadnak a szórakoztatóiparban dolgozókhoz? Ez a kérdés volt a kiindulópontja a holland szociál-antropológusnő, Karin van Nieuwkerk vizsgálódásainak. A cikk első részében arról olvashattunk, hogyan szerzett kapcsolatokat, interjúalanyokat Kairó szórakoztatói között. A kutató sok mulatóban dolgozó előadóval is találkozott, de a velük való kapcsolata nem volt olyan közvetlen, mint az esküvőkön, vallási ünnepségeken fellépőkkel. Az éjszakai bárok szórakoztatói egy külön ágat alkotnak. Nők számára alig lehetséges kapcsolat a két kör között a szociális-gazdasági háttér különbsége miatt. Amíg sok mulatóban dolgozó a középosztályból, addig a legtöbb népi előadó az alsó-vagy az alsó-középosztályból származik. Még a közönségük és a munkastílusuk is különböző. A legtöbb, klubban fellépő énekesnő és táncosnő viszonylag rövid ideig dolgozik. Körülbelül húsz évesen kezdenek, pénzt keresnek, férjhez mennek és néhány év múlva eltűnnek a színpadról. Ennek következtében nehezen követhetők nyomon. Karrierjük viszonylagos rövidsége miatt kevésbé kötődnek a mesterséghez. A terepmunka második periódusában a Mohamed Ali utca (Kairó régi szórakoztató negyede) női énekesei és táncosai kerültek fókuszba. Nemcsak azért, mert könnyebb volt velük a kapcsolatot kialakítani és megtartani, hanem mert mesterségükről és saját életükről szóló történeteik teljesen lenyűgözték a hallgatót. Sokan közülük korán, már tizenöt évesen elkezdték és több, mint húsz éven át művelték szakmájukat. Így a szórakoztatás életük középpontjába került. Emellett az idősebb generáció - akik az 1940-es évek óta folyamatosan dolgoztak-, könnyen nyomon követhető volt és tagjai által legalább ötven éven átívelő, szájhagyomány útján fennmaradt történeti anyaghoz jutott a kutató. Ráadásul ez a csoport egy bizonyos közösséget formál, saját jelrendszerrel, szlenggel, szokásokkal, amelyek az antropológus számára különösen vonzóak voltak. Volt még néhány lényeges ok, ami miatt Karin az esküvők és a vallási ünnepek szórakoztatóira koncentrált: ők nemcsak hogy a legnagyobb csoport a műfajban, hanem még központi szerepet is töltenek be az egyiptomiak életében. Az éjszakai bárokban - a nagyon olcsók kivételével - a társadalomnak csak egy töredéke fordul meg: a tehetős egyiptomiak. Míg a vagyonosak ötcsillagos éttermet, vagy szállodát bérelnek, híres klubok előadóival ünnepelnek, a legtöbb közép és- alsó osztálybeli a Mohamed Ali utca olcsóbb zenészeit, táncosait fogadja fel, és egyszerű helyen ünnepel velük. Ezen felül ezek a szerényebb esküvők közelebb állnak az éneklés és a tánc ősi egyiptomi tartalmához, az örömhöz és a boldogsághoz. Kis fenntartással úgy okoskodhatunk, hogy míg az esküvők és a vallási ünnepek köreinek hivatásos táncos jelenléte a vidámságról, az élet szeretetétől szól, addig az éjszakai mulatók szexuális izgalomkeltésnek adnak helyet. Habár a tanulmány főleg az esküvők és vallási ünnepek köreire fókuszált, az éjszakai bárok előadóinak csoportja érdekes összehasonlítási lehetőséget adott. Annak ellenére, hogy a klubok előadói -és közönségük is- magasabb társadalmi osztályból kerültek ki, nagyobb volt velük szemben az előítélet, mint a Mohamed Ali utcabeliekkel szemben. Különösen saját osztálybéli honfitársaik nyilatkoztak róluk enyhe lenézéssel. Az interjúalanyok megajándékozása egy másik szórakoztató és tanulságos antropológiai tapasztalat volt. Legtöbbjük tipikus holland szuvenírt kapott: ezüst karkötőt, egy pár függőként hozzákapcsolt klumpával és nagyon örültek neki. A későbbiekben munka közben az esküvőkön is boldogan viselték. A másik ajándékról, delft kék melltűről kiderült, hogy mérete miatt csalódás okozott azoknak, akik kapták. (Delft egy kerámiájáról híres holland város, a különleges kék szín elnevezése innen származik. A melltű ára ugyannyi volt, mint a klumpáké.) Sayyid a kutató kísérője, tolmácsa, maga is zenész, a táncosnők lelkének jó ismerője viszont zavart érzett az ajándék miatt, mivelhogy túl kicsinek találta. Kiegészítésképpen felvilágosította megbízóját, hogy egy melltűt nem lehet állandóan hordani, ezért annak látható értéke kisebb. Ezen tapasztalatok után megbeszélték, hogy mindig Sayyid javasolja az interjúalanyoknak adandó ajándék formáját és összegét. Saját generációja tagjai és a fiatalabbak legtöbbje a karláncot kapta. Az idősebbek általában pénzt kaptak. Ezzel az elv teljesen érthető volt, hiszen a hosszantartó aktív időszakuk után az öregek közül néhányan hihetetlenül elszegényedtek a már munka nélkül eltelt évtizedek, évek alatt. Zavaró lett volna olyasvalakinek egy pár ezüst holland papucsot ajándékozni, akinek azok értéke pénz formájában a jobb falatokhoz jutást jelenthette. Az átnyújtott összeg függött az adott emberek státuszától. A szegények rendszerint inkább kevesebbet kaptak, mint többet. A valamikori nagyhírű előadókkal, akikkel Sayyid és apja is dolgoztak néha, viszonylagos nagy tekintélyüknek megfelelően kellett eljárni. A vizsgálódó antropológus szinte kívülállóként figyelte hogy ki mit és mennyit kap. Általában Sayyid nyújtotta át a pénzt és Karin a karkötőt. Sayyid a megszokott módon adta oda a pénzt: mint munka után a táncért, énekért járó gázsit. Ha a női előadó udvariasan tiltakozott a szokatlan helyzet miatt, akkor néha viccesen bedugta a ruhájába, mint a borravalót szokták. Mai világunkban, ha egy nő azt mondja, táncol sokan automatikusan a sztriptíz műfajjal azonosítják be... "Annak érdekében, hogy jobban belelássak a szégyen és a szórakoztató műfaj közötti kapcsolatba, nagyon hasznos volt a két kör összevetése. Mivel meg akartam ismerni az egyiptomi társadalom nézeteit a szórakoztatás különböző formáiról és közegeiről - tekintettel a férfi és női előadókra - ,ötven, különböző társadalmi-és gazdasági háttérrel rendelkező egyiptomival beszélgettem ezekről a témákról. Saját ismeretségi köröm kicsi volt, ezért örültem, hogy megismerkedtem Samiyyával." Az asszony szívesen vállalta a munkát, nem csak a díjazásért, hanem, mert így legalább volt oka, hogy végigjárhassa kiterjedt rokoni és ismeretségi körét. A kutatót élvezettel és büszkén kalauzolta az esetenként tekintélyes, tehetős és másutt a jóval szerény körülmények között élő barátaihoz. A közös látogatások során a baromfitenyésztőktől, hordároktól a háziasszonyokon, kormányhivatalnokokon át az orvosokig és mérnökökig változatos társaságban volt részük. "Az intenzív és érdekes terepmunka-periódus után a számítógép mellett ülni annyira más volt. Összehasonlítva a kettőt, az utóbbit unalmasnak találtam. Mialatt Amszterdamban újra és újra elolvastam a szórakoztatóiparban dolgozó interjúalanyaim élettörténeteit, lelkileg még Egyiptomban jártam. Munka közben aztán fölerősödött bennem a vágy, hogy ennek a más típusú kihívásnak eleget tegyek, és minél alaposabban bemutassam a szakma történetét, az énekesnők és táncosnők társadalmi megítélését és végül de nem utolsó sorban élettörténeteiket és saját nézeteiket mesterségükről.' Készült Karin van Nieuwkerk angol nyelvű könyve alapján: A Trade Like Any Other – Female Dancers and Singers in Egypt, University of Texas Press, 1995 A hastánc / oreintális tánc megközelítésének egy másik, személyesen is megtapasztalható aspektusát mutatja be egy film, amelyet „Satin Rouge” címmel egy arab nő, Raja Amari tunéziai filmrendező készített. (A címet az internet keresőbe beírva találhatunk külföldi forrásokat, ahonnan videón vagy DVD-n be is tudjuk szerezni.) A forgatókönyvet is ő írta és évekig tanulta a nálunk hastáncként ismert függetlenített mozdulatokból álló táncot. Filmje szól a nőről, a hastáncról, a hagyományos (nem fundamentalista!) muzulmán nőszemléletről, a táncosok társadalmi elbírálásáról és sok másról, ami a fenti szavak hallatán felidéződhet bennünk. Leginkább mégis a táncnak a lélekre gyakorolt felszabadító hatása kerül előtérbe. Táncosként magam is gyakran átélem azt a lebegés-élményt, amikor megszűnik a külvilág, az elme elcsendesedik és a mozdulatban megnyilvánuló lélek szabadon szárnyalhat. Gyakorló táncoktatóként az orientális táncnak egy más érelemben vett felszabadító, terápiás hatását is rendszeresen tetten érem. Tanítványaimnál szinte óráról-órára szemtanúja lehetek a folyamatnak, ahogyan a „bábból pillangó” lesz: amint a mozdulataikat esetlennek, a testüket formátlannak, kövérnek, soványnak, szégyenforrásnak tartó, gyakran komplexusokkal küszködő, különféle életkorú, gátlásos nők lassan elindulnak a helyes testkép, saját maguk elfogadása, testük megszeretése felé. Ez történt a film 40 éves (özvegy) főszereplőjével is, akinek szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a lánya felnőtt, maholnap elhagyja őt, férjhez megy. Az „üres fészek” szindróma helyett az asszony a tánc segítségével egy új utat nyitott életében. A filmben a különböző életkorú lányok-asszonyok természetes, plasztikázatlan testének ünneplésén keresztül mindenkinek éreznie kell ennek az ősi táncnak az üzenetét: "Fogadd el magad! Képes vagy a boldogságra." Nefertiri, és Balla Tünde Aziza Forrás: //misztikus-egyiptom.gportal.hu